Fordítások:
§. X.
A magyarok és lappok nyelvének megegyezése, a névmások, az affixumok és szuffixumok, valamint az elöljárók hasonló használatából kimutatva.A névmások használata oly sokoldalú, amilyen gyakori is minden nyelvben, tehát ha különböző nyelvekben a névmás csak egy kicsit megváltozik, nagy különbséget tesz ki a beszédben. Emiatt, hogy egy német nehezen ért meg egy dánt, nagyrészben abból ered, hogy a névmásokat egy kissé másképpen használják. Így tehát:
a német mondja: a dán ejti ki: Ego (ich).
(jeg).
Mihi (mir).
(mig).
A me (von mir).
(af mig).
Nos (wir).
(vi).
Nobis (uns).
(os).
Ille (er).
(han).
A lapp, finn, észt, magyar névmások is valamelyest eltérnek. Azonban nem annyira, hogy a különböző nyelvjárásokat ne lehessen könnyen felismerni. A finmarchiai lappok a névmásokat ego, tu, ille, nos, vos, illi (én, te ő, mi, ti, ők) úgy fejezik ki: mon, ton, son, mii, tii, sii. A magyarok pedig mondják: én, te, ö, mi, ti, ök. A többesszám nos (mi) és vos (ti) ugyanaz mindkettőnél. A vonatkozó névmásból qui, quć, quod (kicsoda, micsoda) kétféle van a magyaroknál ki és mi, bármelyik ki és mi a lappoknál is megvan. És megőrizték e névmások sajátságos képzési módját is. Mivel, ha a qui (ki) vonatkozó névmás, élő főnévre vonatkozik, a magyarok úgy mondják ki, ellenben, ha a főnév, mely a qui névmásnak felel meg, nem élő dolgot jelöl, a mi viszonyszót használjuk. Nem helyes magyarul mondani: mi szol? (quis loquitur?), hanem így kell mondani: ki szól? és ellenkezőleg nem mondjuk ki esett? (quid cecidit?), hanem mi esett? Ugyanezt a szabályt írja elő LEEM, a lapp ki és mi használatáról, a Grammaticája 84-ik oldalán és a további oldalakon. A lapp viszonyszó Jezh: vagy ahogy a svéd nyelvészek írják ez vagy egie, azt jelenti ipse (maga); ugyanez a viszonyszó ez, a magyaroknál azt jelenti Iste (emez), mely genitivusa egien elé a svéd lappok a Mo névmást fűzik, és így megkapják a Moegien (ego ipse, én magam) vagy (proprius, saját), és egyáltalán nem kételkedek, hogy innen ered a magyar Magam (ego ipse, én magam). Továbbá, ahogyan a magyarok is a meus, tuus, suus (enyém, tied, övé) birtokos névmások helyett, az ego, tu, ille (én, te, ő) személyes névmások genitivusát használják, úgy a lappok is. Ez azonban csak azokra az esetekre értendő, amelyben a birtokot rejtve odaértjük. Ha viszont a birtok ki van fejezve, mint: liber est meus (a könyv az enyém), akkor a meus birtokos névmás helyett nem használjuk az ego (én) névmás genitivusát, hanem a liber (könyv) főnévből kell birtokos alakot képeznünk, bizonyos képzők hozzáillesztésével. Ez mindjárt világos lesz. A BIRTOKOS SZUFFIXUMOKRÓL.
A nyelv teljes ereje és erélye, melyről beszélek, a képzőszócskák toldásának helyes használatából áll. Ezek, a nyelvet megtanulni kívánók részére nehezen legyőzhető nehézséget jelentenek, mert nem csak a főnevekkel, hanem az igékkel, de még a határozószókkal is bőven alkalmazzák. A nyelvészek meg akarván érteni e szuffixumok használatának, változatosságának és különbözőségének a szabályait, nem kis nehézségbe ütköznek, emiatt nem egyforma utakon, és nem egyforma megfigyelésekből igyekeznek ugyanahhoz a véghez jutni. LEEM úr az ügyet röviden végzi el, a dolog fontosságához viszonyítva talán túl röviden is. Azt mondja: a Meus, Tuus, Suus, Noster, Vester, Illorum (enyém, tied, övé, mienk, tietek, övéik) birtokos névmásokat úgy kell kifejezni, hogy hozzáadjuk a saját esetben és számban álló főnévhez a következő képzőket -am, -ad, -es, -ćmek, -ćdek, -ćsek. Ha a fönév dativisban van, a hozzáfűzendő képzők a következők kell hogy legyenek: -assam, -assad, -asse, -assamek, -assadek, -assasek. Ezzel befejezte összes tanítását a birtokos névszókról. Nem úgy van a magyaroknál, akik nyelvtanában a legnagyobb részt mindig a birtokosok magyarázata foglalja el. Habár a birtokos első személyt néha úgy képezzük, hogy a főnévhez hozzáadjuk az -ám képzőt, úgy mint Pater meus (Atyám), ez azonban nem általánosan jelentkezik, máskor hozzá kell tenni az -em, néha az -om, néha az -im képzőt, a főnév abszolút végződése szerint. Így, habár a birtokos második személy kifejezésére néha az -ád képzőt kell hozzá illeszteni, mint: tuus Pater (Atyád), néha azonban hozzá fűzendő az -ed, néha az -od, a főnév abszolút végződése változása szerint. A suus birtokos harmadik személy kifejezésére az -a, másfelől az -e, továbbá az -i tagot tesszük hozzá. Ugyanez észlelhető a birtokos többesszámával; ugyanis a noster, vester, illorum (mienk, tiétek, övéik). Ezeknek a kifejezésére egészen más szuffixumokat használunk, egykor a fönév abszolút végződésétől változóan, egykor a személyek különbözőségétől függően, egykor a számok eltérése miatt. A magyaroknál négy esetet vesznek tekintetbe a birtokos képzésekor.
- Ha a birtokos is, és a birtok is egyes számban van, mint Pater meus (Én atyám).
- Ha a birtokos egyes számban van, a birtok többes számban, mint Patres mei (Én atyáim).
- Ha a birtokosok többes számban vannak, a birtok egyes számban, mint Pater noster (Mi atyánk).
- Ha a birtokosok is, és a birtok is többes számban vannak, mint Patres nostri (Mi atyáink).
Minden egyes esetben a hozzáfűzendő részecskék különböznek, és különbözniük kell, ha jól kiművelt nyelvet tételezünk fel. Így esetenként:
1. Meus Pater, Atyám. Tuus, Atyád. Illius, Atya. 2. Mei Patres, Atyáim. Tui, Atyáid. Illius, Atyái. 3. Noster Pater, Atyánk. Vester, Atyátok. Illorum, Atyok. 4. Nostri Patres, Atyáink. Vestri, Atyáitok. Illorum, Atyáiok. Más főnevek, melyek másképp végződnek mint az Atya, azt mondják, másmilyen szuffixum részecskéket élveznek, de ezeket rövidség miatt elhagyom (A fordító megjegyzése: Sajnovics különböző szuffixumoknak veszi őket, holott azok ugyanazok, csak a mély vagy magas hangzáshoz illeszkednek.). Sok ilyen birtokot képző hozzáillesztendő részecske változatosság és sokaság van a magyaroknál, addig a lappoknál ellenkezőleg, nagyon kevés ilyen van, mindig egyformák és változatlanok maradnak. Azt a következtetést kell kijelentenem, hogy a szuffixumok nagy része a lappoknál megzavarodott, kevés költői dolgok révén, ezek is minden főnévhez válogatás nélkül mindig ugyanúgy fűződnek. Ha pedig a szuffixumok, melyekben a magyarok a lappokkal ellentétben bővelkednek, maguknál a lappoknál sohasem léteztek, akkor biztosan a magyarok vezették be, annyi évszázadon át kitűnően művelve anyanyelvüket, a nyelvük szép hangzása és könnyű kiejtése végett. Hogyan? arra kezdtem gyanítani, azért lett ez lehetséges, hogy több és nagyobb változatban jelennek meg a szuffixumok a magyar nyelvtanban, mint LEEM nyelvtanában: mivelhogy természetesen a magyar nyelvtan mesterei, anyanyelvük szellemét alaposan áttekintették, és a különböző beszédmódokat gyermekkoruktól kezdve tanulták, azonkívül öreg iratokkal és újabb könyvekkel (*) bőségesen ellátva, e szuffixumok változatosságát mélyen kivizsgálták, és nem tekintve megvetendőnek, a saját nyelvtanaikban megmagyarázták. Könnyen belátható, hogy ezek kétségtelenül megtehették, nem mint egy idegen, aki valaha is egyenlőjogúan megtehette volna, különösen ha könyveitől meg lehetett fosztva (megjegyzés: Sajnovics itt talán magára céloz, a finmarchiai utazása során.). (*) Közülük méltóan említhetők: SZÉKELY István Chronicon mundi (Világkrónika), Krakkó 1558, HELTAJ Gáspár Chronica Ungarić (Magyar krónika), Claudiopolis (Kolozsvár) 1575, AURELIUS Marcus úgyszintén GROTIUS Hugo Versio (Fordítás) a legnagyobb svéd király költségén, HALLER gróf Telemach fordítása. Továbbá: PÁZMÁNY Emin. S. R. E. Cardinalis összetett műve, KÁLDY Biblia fordítása levelekben, Tyrnaviában (Nagyszombat) kiadva, ESZTERHÁZI Pál Altas Marianus levelekben, LISZTI de Clade Mohátsiana (a mohácsi vészről) levelekben, ZRÍNYI de Obsidione Szigetana (a szigeti veszedelemről). Kisebb költők: Gyöngyösi, Révai, Balassa, Rimai és mások.AZ IGEI SZUFFIXUMOKRÓL.
Az igék, melyekhez szuffixumok csatolódnak, maguk is valamilyen módon birtokossá válnak, LEEM úr is jól észre vette. Ezt a tanítást a 105-ik és a rákövetkező oldalakon terjengősen tárja elő. Azt mondja, a kérő, óhajtó, parancsoló, stb. igéknél általában az történik, ami a latinban is, ha ut (hogy) képzővel szerkesztjük, például rogo, ut des (kérem, hogy adj); mando, ut eas (parancsolom, hogy menj). Ezekben az esetekben az ut kötőszó elmarad a lappban, és a des vagy eas ige a második személyű szuffixummal épül. Milyen kell hogy legyen ez a szuffixum? csodálatosan sodrott; legtöbbször létre hozható valamilyen parancsoló mód második személy hozzáadásával. De ezt az általános szabályt sok kivétel korlátozza, tudni illik az igék végződése, mint a kijelentő mód jelen idő első, második és harmadik személye, továbbá mint maga a parancsoló mód végződései. A magyarok nem csak a kérő, óhajtó, parancsoló igéket, de a feltételes valamint a megengedő stb. igéket is teljesen egyforma módon szerkesztik mint a lappok. Nevezetessen, az ut kötőszót (amit a latinok gyakran használnak) elhagyják, és a rákövetkező igéhez valamilyen megfelelő szuffixumot illesztenek. Így: decet, ut ego videam (illik hogy lássam) úgymint decet videre me (illik látnom). Az hogy me (én), az -om szuffixummal van kifejezve, decet videre te (illik látnod), az hogy te, az -od szuffixummal van kifejezve, stb. Nem nagy fáradsággal hasonlókat lehet képezni a főnévi igenevekből (infinitivus), ahogyan az a magyar nyelvtanokban világossan ki van fejtve (megjegyzés: Ez pompásan megmagyarázza az -om, -od stb. ragok eredetét a magyar nyelvben!). AZ ADVERBIÁLIS SZUFFIXUMOKRÓL.
Ebben a nyelvben általában kétféle adverbiális (határozó) szó fordul elő, az egyiket elöljárónak nevezhetnénk, mely a szót megelőzi, és különböző eseteket szabályoz. A másik a szavakhoz hozzá kötődik, és vele egy szóvá nől össze. Nem nevezzük önmaguktól elöljáróknak, hacsak azért nem, mert egyenértéküek azokkal a szóelemekkel, melyeket más nyelvekben elöljáróknak hallottunk. Az előbbiekhez, vagyis az igazi elöljárókhoz, a magyarok sokszor, mint a lappok is az -am, -ad stb. szóelemeket szokták hozzáfűzni, ami megmutatja melyik személyben és számban van a névmás, és melyik elöljáróhoz tartozik, például Post, magyarul úgy mondják: után, ha azt szeretném mondani: post me, akkor az után határozó szó -am szóelemet kapja az első személy meghatározására, és így mondják:: utánam. A mellet (penes) az -em hozzáfűzésével, ez lesz Melletem (penes me). De it kell megjegyezni, a magyaroknál több szuffixum szóelem létezik, mint a lappoknál, amit feljebb is említettem. AZ ELŐLJÁRÓKRÓL.
Minden nyelvben gyakran léteznek elöljárók a, ab, ex, cum, in, de, stb. ezek az elöljárók a lapp vagy a magyar nyelvben szuffixumoknak felelnek meg, melyek a főneveknek vannak alávetve. Ide tartoznak azok az esetek is, melyeket a legtöbb nyelvész ablativusnak nevez, és melyeket a fenti névszóragozásnál önkéntesen kihagytam. LEEM ugyanis azt mondja, a Rakadusa (beszéd) szó ablatívusban Rakadusain vagy Rakadusast, az -in és -st szóelemek önmaguktól megfelenek a cum és ab elöljáróknak. Mintha mondanád cum oratione (beszéddel), ab oratione (beszédtől). Ugyanezeket a szuffixumokat a svéd nyelvészek különböző eset végződéseknek tartják. Ezért látod, hogy náluk a rendes hat eseten kívűl, megvan még a locativus, mediativus, factivus, nuncupativus, penetrativus, instructivus stb. esetek is. LEEM úr így magyarázza magát: Amíg a latinoknál valamelyik elöljáró más esetet szabályoz ha nyugalmat jelent, és mást, ha mozgást jelent, a lappoknál a szavak nem kerülnek más esetbe, hanem egyedül saját végződésüket változtatják meg kissé. Hogy mindezt megtalálni a magyarok közt is, egy példából is kitűnik. A magyar azt mondja, lignum: fa, a ligno: fátol, ex ligno: fábúl, de ligno: fárol, cum ligno, fával, pro ligno: fáért, ad lignum: fához, apud lignum: fánál, supra lignum: fára, super ligno: fán, in ligno: fába, in lignum: fában, in lignum mutatus fává.
[index] [ajánlás] [§.1] [§.2] [§.3] [§.4] [§.5] [§.6] [§.7] [§.8] [§.9] [§.10] [§.11] [§.12]
